Mumbai északi részén van egy nemzeti park, amit teljesen körülölel a város.
A mumbaiak egyfajta Városligetként használják, van benne csónakázótó, játszótér, sétautak, persze mind olyan indiaias stílusban. Azonban ez nem egy megtervezett közpark, hanem az őserdő egy darabkája, amit megóvtak, hogy el ne nyelje a civilizáció. Többféle szarvas- és majomfajnak, krokodiloknak és leopárdoknak ad menedéket a metropolisz közepén. 
Néhány falu most is van ezen a területen, lakóiknak a kormányzat hagyja, hogy a Nemzeti Park védelmében változatlanul éljék őseik életét a nagyváros gyűrűjében.

Itt a dzsungel mélyén van Mumbai letűnt, gyarmatosítók előtti történelmének emléke, a Kanheri Caves is. A bazaltba vájt templomot és kolostoregyüttest 2200 évvel ezelőtt kezdték építeni (=kifaragni), és jó ezer éven át India nyugati partvidékének egyik legnagyobb buddhista oktató és gyógyító központja volt. Spirituális hangulata most is érződik. Ez az elmélyülés, lelassulás szigete a nyüzsgő, kaotikus zsúfoltság közepén. Mégsem mozdulatlan. Folyamatosan alakul. Az építőmunkások, akik a látogatók kényelmére utakat, hidakat építenek a sziklabarlangok között, most is az évezredes módszerrel pattintgatják a téglát a terméskőből, majd azt a fejükön darabonként viszik úgy 40-50 méteres szakaszokon, majd átadják a láncban utánuk következőnek. Kézről-kézre juttatva el végső rendeltetési helyére.
És ez nem hagyománytisztelet, egyszerűen így megy itt minden, ez India…